Atila

A békeszerződés vitája a magyar országgyűlésben

Gróf Teleki Pál beszéde

 

A Nemzetgyűlés 1920. november 13-án, a 128. ülésén tárgyalta az 1920. június 4-én Trianonban aláírt "Magyar Békeszerződésről szóló törvényjavaslat becikkelyezését". A megnevezés nem jelöl mást, mint azt, hogy a parlamentnek a magyar törvények közé kellett iktatnia a trianoni döntést. Az elfogadás nem lehetett kétséges, hiszen más lehetőség egyszerűen nem létezett. (A "vitában" persze voltak olyanok is, akik megtagadták a jóváhagyó szavazatot, de ennek legfeljebb csak szimbolikus jelentősége volt, a tényeken sajnos már nem lehetett változtatni.) A külső kényszer és a belső meggyőződés ellentétét jól dokumentálja Huszár Károlynak, a törvényjavaslat előadójának és a miniszterelnök, gróf Teleki Pál beszédének egy részlete.

Huszár Károly előadó:

Tisztelt Nemzetgyűlés! A külügyi bizottság megbízásából kegyetlenül szomorú kötelességet kell teljesítenem akkor, amikor a tisztelt Nemzetgyűlésnek elfogadásra ajánlom a trianoni békeszerződésről szóló törvényjavaslatnak a becikkelyezését. Méltóztassék megengedni, hogy ebből az alkalomból felolvassam a következő deklarációt (olvassa):

"A Nemzetgyűlés, midőn a trianoni béke törvénybeiktatását elhatározza és annak ratifikációjához beleegyezését adja, az isteni igazság színe előtt s az emberiség lelkiismeretéhez fordulva kimondja, hogy ezt a békeokmányt valótlan adatokon alapulónak, igazságtalannak s az emberiség közös érdekeibe ütközőnek tartja, ("Úgy van! Úgy van!") hogy az nem a tények és érdekek kétoldalú megvitatásának és ebből eredő megegyezésnek az eredménye, hanem egyoldalú idegen akaratnak reánk való erőszakolása; hogy a Nemzetgyűlés tehát csupán ennek az ellenállhatatlan kényszernek engedve járul annak ratifikálásához; hogy e tényével nem róhat kötelezettséget azokra a területekre, amelyek benne képviselve nincsenek s nem szűnik meg abban bízni, hogy a ma uralkodó szenvedélyek lecsillapultával beálló jobb belátás utat fog nyitni a békekötés neve alatt elkövetett égbekiáltó igazságtalanságok jóvátételéhez."

Mint előadó a javaslat mellett a törvény tartalmát illetőleg - őszintén megmondom - nem tudok felhozni egyetlenegy argumentumot sem. Tisztán a kényszerhelyzetnek engedve, mégis azt ajánlom a tisztelt Nemzetgyűlésnek, hogy az ország fontos, nagy életbevágó érdekében járuljon hozzá a ratifikációhoz. Ebben a gyászos pillanatban azonban az én lelkemből, és azt hiszem, az egész Nemzetgyűlés lelkéből fel kell, hogy fakadjon a földkerekségen lakó összes magyarok imája:

(A Nemzetgyűlés tagjai felállva kiáltják: "Hiszünk!". Felkiáltások a szélső balon: "Amen!")

Gróf Teleki Pál miniszterelnök:

Tisztelt Nemzetgyűlés! Engedjék meg, hogy ebben a pillanatban, mikor hazánknak balsorsa és saját végzetem erre a helyre állít, őszinte legyek, talán azért is, mert azt hiszem, hogy minden körülmény, talán maga a nemzet becsülete is azt kívánja, hogy utoljára szóljak a Nemzetgyűléshez erről a helyről.
     Amikor összeomlottak a frontok, akkor a magyar nemzet azt a tulajdonságát követte, amely mindenkor jellemző volt reá nézve, hogy még a szerencsétlenségben is, még akkor is, amikor lelketlen vezetők félrevezették, még abban a pillanatban is, a magyar nemzet becsületes volt és becsületesen tudott és akart hinni. Ebben a becsületességben és ebben a hitében tette le, dobta el a magyar nemzet magától a fegyvert, azt gondolva, hogy ugyanolyan bánásmódra fog találni, mint ahogy ő bánt volna el, ha az ő becsületes kezébe lett volna letéve a világ sorsa.
     Igazságot vártunk, de ahelyett kaptunk egy békét, egy békeszerződést, amelynek összes egyéb jellemvonásai közül csak egyet akarok ma kiemelni, hogy szemben minden békeszerződésekkel ez a legkevésbé őszinte békeszerződés: az őszinteségnek s a hirdetett igazságnak megcsúfolása.
     Azután következett egy idő, amidőn dolgoztunk. Én ismerem ezt az egész munkát, mert a bolgár front összeomlása napjától, abban részt vettem, részben vezettem. Dolgoztunk, bizonyítottunk, igyekeztünk összehordani mindazokat a bizonyítékokat, amelyek Magyarország igaza mellett szólnak...

(A kupolaterem felől a Himnusz hangjai hallatszanak. A Nemzetgyűlés tagjai felállnak és eléneklik a Himnusz befejező részét.)

Tudtuk azt, amidőn a békedelegációval kimentünk Neuilly-be, hogy megértésre találni nem fogunk. Soha az alatt az idő alatt, míg a békemunka előkészítésén dolgoztam, nem gondoltam azt, hogy valóságos megértésre fogunk találni. Mindig meg voltam győződve arról, hogy az a munka, amelyet végzünk, és amelyet akkor vezettem, a történelem számára készül, hogy mi a történelem ítélőszéke elé raktuk le argumentumainkat és nem azon bírák elé, akik megtagadták ennek a foglalkozásnak minden attribútumát.
     Közben láttunk itt-ott, a nem közvetlen érdekelteknél, derengeni némi reménysugárt; láttunk megértést, amely részben abból fakadt, hogy olyanok, akiknek alkalmuk volt mélyebben beletekinteni a párizsi békedelegációnak a munkáiba, látták azt, hogy ottan nem a felállított elvek alapján ítélnek, hanem Európának jövőjét aláásni igyekeznek.
     Mi akkor már úgy állottunk ott, mint védtelen, teljesen védtelen test, amely már nem várt semmit. Már igazságot sem vártunk, mert tudtuk azt, hogy a mi békeszerződésünk, egy nagy mű kisebb és kevesebb figyelemre méltatott részének, a megváltoztatása annak a nagy munkának a megváltoztatását is maga után vonta volna, amely elsősorban Németország ellen irányult, s amelyet ha meg kellett volna változtatni, ez olyan következményekkel járt volna, amelyek a mi békénket is megváltoztatták volna.
     Akkor már nem vártunk igazságot, de nemességet vártunk, olyant, aminőt mi gyakoroltunk azokkal az antant honpolgárokkal szemben, akik a háború alatt Magyarországon szorultak. Ehelyett azonban olyan békeszerződést kaptunk, amelyben úgy bántak el velünk, mint azokkal a honpolgárainkkal, akik a háború alatt kint rekedtek. Megkaptuk a békeszerződések legkegyetlenebbikét.
     Nem fogok számadatok felsorolása által visszaélni a Ház türelmével és a pillanat nagyságával. Mindenki tudja, az egész világ tudja, hogy Magyarország az, amely ebben a háborúban a legtöbbet veszített. De, tisztelt Nemzetgyűlés, az alatt az idő alatt, ami az aláírás és a béke ratifikációja közé esik, különböző dolgok történtek, amelyekre rámutatni szükséges.
     Azokból a felismerésekből és reménysugarakból, amelyeket künn megnyilvánulni láttunk, konkrétabb remények keletkeztek. Bizonyos ígéretek tétettek, amelyeket én sohasem igyekeztem túlértékelni, amelyek után azonban a sóvárgó nemzet talán túl mohón, néha talán túlságos hittel is kapott, de amely ígéretek még annyira sem valósultak meg mindmáig, amennyire én gondoltam azt.
     Nem akarom azonban elhallgatni, hogy vannak olyan ígéretek, amelyeknek megtartása a jövőre vonatkozik, amelyeket azért, mert az, amit eddig vártam, be nem teljesült, nem akarok feladottaknak tekinteni, hanem azokat ismételten is, még ebben az órában is, leszögezem ide, nem ennek a Nemzetgyűlésnek, nem a Háznak, hanem Európa felelősségének asztalára, hogy azok teljesíttessenek, mert ennek a nemzetnek bizalma meg kellene hogy rendüljön minden emberi jogban és igazságban, ha azok be nem teljesednének. Ha pedig egy nemzetben a bizalom megrendül, nem szükséges rámutatni arra, hogy mik következnek be akkor.
     (...) a békeszerződés kisebbségi jogi pontjaira célozva, le kell hogy szögezzem azt, hogy Magyarország nem saját hibájából, mindenesetre nemcsak saját hibájából nem hajtotta végre mindenkor azokat az intézkedéseket, amelyeket talán a nemzetiségi kérdésben végre kellett volna hajtania.
     Adminisztracionális hibák vannak itt elsősorban, amely adminisztrációnk más tekintetben sem volt teljesen kifogástalan és sok minden nem nemzetiségi tekintetben való célzatosságnak, hanem egyéb körülményeknek rovására írandó. De mi mindenkor elismertük és ma is elismerjük minden embernek, minden nemzetiségnek jogát nyelvéhez, szokásaihoz és vallásához. Ezt az elvet mi a trianoni békének megcsonkított Magyarországán belül is, azokkal a kevés idegenajkúakkal szemben, akik ezen belül vannak, érvényesíteni fogjuk továbbra is. Ezt az elvben korlátlan és korlátlanul elismert jogot az állam közösen akart és közös érdekű egysége és azon praktikussági szempontok szabályozhatják csak, amelyek a különböző nyelvű egyéneknek egy államban megélhetését a lehető legkönnyebbé és minden értékét legkielégíthetőbbé teszik, az a szükség, mely a közös államnyelvben mint érintkezési formában jelentkezik és amelyet mindenki elismer s amelyre nézve egy kiváló angol publicistája az utóbbi időknek, Sir Thomas Bartley azt mondja: Amerika is Macedóniává lett volna, ha ezeket az elveket nem követi.
     Nézetem szerint a régi Magyarországban is rég kellett és lehetett volna az állam egységének sérelme nélkül a nemzetiségek jogait biztosítani és pedig az egyes vidékek jellegzetes települési és népkeveredési viszonyainak megfelelően, az ezekből természetszerűleg folyó különböző kívánalmak és igények tekintetbevételével községben, járásban és törvényhatóságban, részben ezeknek egészükben adott, részben azokon belül érvényre juttathatott autonómiákkal, részben az autonómián kívül eső intézkedésekkel, amelyek az államigazgatás olyan ágaira vonatkoznak, amelyek központiak kell hogy legyenek, vagy amelyeknek szálai a központba vezetnek, mint a vasút, posta stb.
     Az új Magyarországon, jobban mondva, a trianoni béke Magyarországán alig maradnak nemzetiségek, zárt testben sehol. A magyar állam itt is túl kíván menni - hiszen régi törvényeink is ezt írják elő - a békeszerződésnek kisebbségi jogi keretein, amelyeket mi más országokban is szűkeknek találunk, amint azt a békedelegáció ki is fejtette. Magyarország az 1868. évi XXXII. törvénycikk bázisán áll, ennek fenntartás nélküli végrehajtásának alapján, amellyel a Nemzetgyűlés működése előtt keletkezett 4044. számú rendeletnek rendelkezései is összhangba hozandók lesznek s amely törvénynek eszméjén kell felépülni a mi törvényhozásunknak is.
     De elsősorban szükséges az, hogy adminisztrációnkat javítsuk olyformán, hogy ebben a tekintetben ne legyen többé olyan hiba, amelyet nem az adminisztrációnak, hanem a tendenciáknak, amelyek soha nem voltak meg nálunk, tulajdonítanak.
     Most méltóztassanak megengedni, hogy visszatérjek néhány szóval a békeszerződésre, hiszen arról sokat lehetne elmondani.
     Ez a békeszerződés egyike minden korok legrövidlátóbb és legvégzetesebb alkotásainak. Kötetekre menő bizonyító anyaggal bizonyítottuk ezt és azt hiszem, hogy a történelem ítélőszéke nem is adhat másnak igazat, mint nekünk. Ezekben a bizonyításokban soha nem léptük túl - azoknak módját nem követve, akik ellenünk áskálódnak - annak a keretét, amit a legszigorúbb kritika a legtudományosabb munkástól megkívánhat. Méltóztassék megengedni, hogy ezekre ne térjek ki részletesen. Ez nem szükséges magyar ember előtt, és a világ előtt sem lesz szükséges, mert hiszen előtte fekszik ez a mű, amelyben argumentumaink össze vannak gyűjtve. Méltóztassék csak azt megengedni, hogy egyetlenegy auktoritásra hivatkozzam, és minthogy egy amerikai egyetemről indultak ki azok a pontozatok, amelyek és amelyeknek be nem tartása még inkább okai annak, ami Európára rá van mérve, egy amerikai egyetem egyik kiváló professzorát idézzem.
     A princetoni egyetem egyik kiváló professzora, Marshall Brown, azt mondja, hogy egy államot a maga állami és társadalmi életével élő organizmusnak kell tekinteni, amelyet súlyos következmények nélkül nem lehet sem szétdarabolni, sem megcsonkítani.
     Tisztelt Nemzetgyűlés! Én nem tehetek mást, mint kormányfő s mint aki annak idején erdélyi ember létem dacára abba a szerencsétlen helyzetbe kerültem, talán azelőtti tudományos munkásságomnál fogva, hogy kénytelen voltam helytállni mint külügyminiszter az aláírásért, végig kell hogy ürítsem ezt a keserű poharat és én magam, aki minden munkában, de minden hibában is, amely talán ez alatt az idő alatt történt és minden másban, ami ezalatt történt, első és legfőbb felelősnek tekintem magamat, kénytelen vagyok ezt a törvényjavaslatot elfogadásra ajánlani...
     De mielőtt befejezném szavaimat, még egy-két momentumra szeretnék rámutatni. ("Halljuk! Halljuk!") Arra a momentumra, hogy azokban a beszédekben, amelyek itt előbb elhangzottak, az a megjegyzés ütötte meg a fülemet, hogy különbség tétetett a kormányt támogatók és nem támogatók között ebben a kérdésben, a ratifikációt támogatók és nem támogatók között. Én ezt az ügyet sohasem tekintettem pártkérdésnek, mindenkor a nemzet egységes kérdésének tekintettem. Mindenkinek állásfoglalását értem ezzel szemben, mindenkinek őszinte nézetét becsülöm, az előtt zászlót hajtok, mert ebben a nehéz kérdésben mindenki ítéljen lelkiismerete szerint. Annyira, amennyire csak tehetem, amennyire csak lehet, igyekeztem mindenféle kormánynyomást, mindenféle kapacitációt távoltartani ettől a kérdéstől, távoltartani a Nemzetgyűléstől. Ebben a kérdésben azokat az argumentumokat hoztuk fel, amelyek saját lelkiismeretünket nehezen rábírták erre a súlyos lépésre.
     És éppen azért nem találom helyesnek, ha valaki úgy állítja be azt a kérdést, mintha itt valaki "támogatná" ezt a javaslatot. Itt vannak olyanok, akik a helyzet súlya alatt, megértve a nemzet jövő érdekeit, meghajtják fejüket és belenyugodnak a mostani változtathatatlanba, de nincsen senki olyan, magamat sem véve ki, aki úgy ratifikálná ezt a békét, hogy hinne csak egyetlen pontjának igazságában is. ("Igaz! Úgy van!")
     Én nem hiszem azonban, hogy reményvesztetten kellene itt állnunk és ugyanannak a képviselőtársamnak beszédjéből nem hiszem azt sem, hogy félszázad tartamára vissza volna vetve ez a nemzet. Ebben a nemzetben életerő van. Ez a nemzet élni akar, ez a nemzet dolgozni akar. Ez a nemzet csak a legutóbbi napokban is megmutatta azt, hogy önmagát fegyelmezni, rendben tartani tudja, és megmutatja ma azt, hogy meg tud érteni olyan érveket is, amelyek - nem a pillanat érdekeiért - a szíven keresztül az észhez szólnak, ahhoz az észhez, amely nem a szív ellen foglal állást, hanem amely ész a hazáért működik.
     És ez az egyetlen, amiből a demarkációs vonalon túl lévő honfitársaink erőt meríthetnek. Nem meríthetnek másból erőt az ő jövőjükre nézve, nem meríthetnek másból meggyőződést arra nézve, hogy nem vesznek el, mint a mi egyetértésünkből és a mi megerősödésünkből. Mert csak egyetértve, összefogva és az összefogott erőket toronymagasságra emelve tudjuk majd őket is istápolni. Ezzel az erővel igen is tudjuk majd őket megvédeni, tudjuk majd honfitársainkat, a magyarságot, mindenütt tiszteletben tartani és tudjuk majd elérni, hogy a nemzetek között a magyar tisztelt, becsült és megvédett legyen, megvédett az egész világ által, de csak akkor, ha önmaga ehhez hozzá tud járulni. (...)

Elnök:

Tisztelt Nemzetgyűlés! Következik a határozathozatal.
     Legelőször is fel fogom tenni a kérdést, hogy vajon az Amerikai Egyesült Államokkal, a Brit Birodalommal, Franciaországgal, Olaszországgal és Japánnal, továbbá Belgiummal, Kínával, Kubával, Görögországgal, Nikaraguával, Panamával, Lengyelországgal, Portugáliával, Romániával, a Szerb-Horvát-Szlovén Állammal, Sziámmal és Csehszlovákiával 1920. évi június hó 4. napján Trianonban kötött békeszerződés becikkelyezéséről szóló külügyminiszteri törvényjavaslatot általánosságban, a részletes tárgyalás alapjául elfogadni méltóztatnak-e, igen vagy nem. (...)
     Felteszem tehát a kérdést: méltóztatnak-e ezen törvényjavaslatot általánosságban, a részletes tárgyalás alapjául elfogadni, igen vagy nem? (A törvényjavaslat elfogadtatott.)

A Nemzetgyűlés 1920. november 15-én, harmadszori olvasásban is elfogadta a trianoni békeszerződést. A törvényjavaslat - kihirdetés végett - áttétetett a miniszterelnökhöz, majd a Nemzetgyűlés 1921. július 26-án becikkelyezte (1921. évi XXXIII. törvénycikk). Végül, 1921. július 31-én, a trianoni békediktátum törvényerőre emelkedett. Consummatum est. Bevégeztetett.